A helyi idő szerint egy perc
múlva éjjel 11 óra lesz. Egy ablaktalan szoba négy fala közt üldögélve persze
nehéz ezt érzékelni. Apokalipszis-szerű, rendetlenséggel átitatott szobánkkal
mintha száműztek volna minket az időtlenségbe. Szervezetünk egyelőre képtelen
felvenni az aucklandi időzóna ritmusát, és mint arra magam is rájöttem, az
ablak hiánya ebben rendkívül nagy szerepet játszik. Általában délután egy körül
kezdünk ébredezni, s a sötétség ugyanott vár minket a küszöbön, ahol lefekvéskor
hagytuk. Támpontot keresünk, bámuljuk a fal azon szakaszát, ahol logikusan az
ablakot sejtenénk, majd nézzük a telefonokat, hogy most épp mennyi időt tudjunk
be magunknak. Nyugtázzuk a látottakat, de közben érezzük, hogy e számok a
kijelzőn rég csupán névleges jelentéssel bírnak számunkra. Szabadok és fáradtak
vagyunk egyszerre, s úgy tűnik, az otthoniakkal együtt az időérzékünknek is
búcsút intettünk aznap, mikor felszálltunk a gépre.
Furcsa
mód izgalmas ilyen elveszettnek lenni. Bolyongunk az utcán, látszólag – de azért
többnyire valóban – céltudatosan, élvezzük az idegenség ízét, és azt, hogy most
végre igazán a magunk urai lehetünk. Nem mintha otthon nem tehetnénk meg, de
itt valahogy mégis más. Talán a nyelv teszi, hogy Új-Zélandon nyilván senki sem
ért magyarul. Láthatatlanok vagyunk, kimerevített emlékképek közt sétálunk akár
a homályos árnyak. Nincs bennem feszültség, megfigyelők vagyunk, ártalmatlan
szemlélői a város nyüzsgő forgatagának, s jó szemlélőkhöz mérten átmenetileg nem
avatkozunk a helyiek életébe. Nem megyünk közel, messziről méltányoljuk a
diverzitás szépségét, s csak lassan szoktatjuk magunkat a gondolathoz, hogy épp
a világ pereméről lógatjuk a lábunkat a nagy semmibe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése