2016. október 8., szombat

Szellemek Aucklandben

A helyi idő szerint egy perc múlva éjjel 11 óra lesz. Egy ablaktalan szoba négy fala közt üldögélve persze nehéz ezt érzékelni. Apokalipszis-szerű, rendetlenséggel átitatott szobánkkal mintha száműztek volna minket az időtlenségbe. Szervezetünk egyelőre képtelen felvenni az aucklandi időzóna ritmusát, és mint arra magam is rájöttem, az ablak hiánya ebben rendkívül nagy szerepet játszik. Általában délután egy körül kezdünk ébredezni, s a sötétség ugyanott vár minket a küszöbön, ahol lefekvéskor hagytuk. Támpontot keresünk, bámuljuk a fal azon szakaszát, ahol logikusan az ablakot sejtenénk, majd nézzük a telefonokat, hogy most épp mennyi időt tudjunk be magunknak. Nyugtázzuk a látottakat, de közben érezzük, hogy e számok a kijelzőn rég csupán névleges jelentéssel bírnak számunkra. Szabadok és fáradtak vagyunk egyszerre, s úgy tűnik, az otthoniakkal együtt az időérzékünknek is búcsút intettünk aznap, mikor felszálltunk a gépre.
               Furcsa mód izgalmas ilyen elveszettnek lenni. Bolyongunk az utcán, látszólag – de azért többnyire valóban – céltudatosan, élvezzük az idegenség ízét, és azt, hogy most végre igazán a magunk urai lehetünk. Nem mintha otthon nem tehetnénk meg, de itt valahogy mégis más. Talán a nyelv teszi, hogy Új-Zélandon nyilván senki sem ért magyarul. Láthatatlanok vagyunk, kimerevített emlékképek közt sétálunk akár a homályos árnyak. Nincs bennem feszültség, megfigyelők vagyunk, ártalmatlan szemlélői a város nyüzsgő forgatagának, s jó szemlélőkhöz mérten átmenetileg nem avatkozunk a helyiek életébe. Nem megyünk közel, messziről méltányoljuk a diverzitás szépségét, s csak lassan szoktatjuk magunkat a gondolathoz, hogy épp a világ pereméről lógatjuk a lábunkat a nagy semmibe.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése